A krónikák szerint a mai bálokhoz leginkább hasonlítható táncmulatságot Európában először 1385-ben rendeztek, az észak-franciaországi Amiens városában, a franciák királyának egy bajor hercegnővel kötött házassága alkalmából. A krónikások jegyezték fel azt is, hogy Magyarországon Hunyadi Mátyás idején már divatban voltak az itáliai mintákat követő álarcos mulatságok, és folytatódott e hagyomány II. (Jagelló) Lajos királyunk uralkodásának éveiben is. A történetírás feljegyezte azt is, hogy Pozsonyban, 1572-ben, I. (Habsburg) Rudolf magyar király koronázása alkalmából fényes udvari ünnepségeket rendeztek. Ezek egyikén a tizennyolc esztendős Balassi Bálint káprázatos juhásztáncával hívta fel magára a figyelmet.
(A fenti képen védegyleti bál az 1840-es évek Magyarországán.)
„Az asztalok eltávolítása után a hadi ifjúság és az előkelő férfiak felserdült gyermekei a ház tornácában táncokat jártak s ezek között Balassi Bálint …nyerte el a pálmát …, midőn a császár és király és a többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörködéssel nézték.” A bál a későbbi időkben éppen Franciaországban, XIV. Lajos, a Napkirály uralkodásának évtizedeiben nyert önálló formát, mint udvari bál, mígnem azután a XIX. század közepére, végére elkövetkezett az újkori bálok fénykora, s a legfényesebbeket akkor már régtől a farsang idején rendezték meg.
A télbúcsúztató-tavaszváró ünnepségek, a rendszerint féktelen mulatozás, eszem-iszom, bolondozás, dőzsölés és bujálkodás szokásának gyökerei az ókori Görögország és Róma világában keresendők, a Saturnus isten tiszteletére rendezett úgynevezett Saturnália-ünnepekkel, valamint a Dionüszosz- és Mithrász-kultusszal is összefüggésbe hozhatók. Az ókori Rómában Saturnáliák hét napon át tartottak. Róma népe álarcos felvonulásokat, zenés táncmulatságokat rendezett, s ilyenkor felidézte a társadalmi különbségeket nem ismerő „aranykor” emlékét. Ezeken a napokon minden hivatal zárva volt, a rabszolgákat uraik megajándékozták, asztalukhoz ültették, sőt, kiszolgálták őket a lakomákon…
Az idők során ezekből a telet temető, tavaszt váró, pogánykori, igen változatos képet mutató ünnepekből nőtt ki az a népszokás, amelyet Közép-Európában (mindenekelőtt német nyelvterületen, valamint Magyarországon is) farsangnak, Dél-Európában pedig karneválnak neveztek, illetve neveznek. E népszokás oly erős hagyománnyá vált, hogy – bár ősi, pogány gyökerei szoros kapcsolatban állnak a termékenység- és bőségvarázslással, a tavasz eljövetelét siettetni szándékozó rítusokkal – a kereszténység is átvette. Igaz, évszázadokon át inkább megtűrte, semhogy engedte volna.
Magyarországon is így volt ez. Temesvári Pelbárt, ferences szerzetes, hitszónok és egyházi író, korának Európa-szerte ismert teológusa, 1502-ben, farsang idején, így prédikált híveinek a szószékről: „Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén a Krisztust.”
A lelkipásztorok tiltották a táncot is, pedig az már akkoriban is hozzátartozott a farsangi mulatságokhoz. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az emlegetett XVI. században (különösen a fejedelmi, főúri udvaroknál, házaknál) szinte kizárólag az egyéni táncok és a csoportos táncok voltak szokásban, a mai értelemben vett páros tánc csak később jött divatba, s ha volt is akkoriban, elsősorban a lakodalmakon fordult elő. Az 1577. évi nagyváradi zsinat megengedte ugyan a lelkipásztoroknak, hogy elmenjenek a vendégségbe, de hogy ott igyanak, azt már megtiltotta, utasítva őket, hogy erről a köznépet is beszéljék le. „Midőn pedig a hangászok és a cimbalmosok megjelennek, hogy az illetlen táncoknál szolgáljanak, a lelkészek magok keljenek fel és távozzanak el, nehogy jelenlétökkel a fajtalankodást megerősíteni látszassanak” – olvashatjuk Székely Júlia: Az udvari tánc című tanulmányában.
Az egyházi tilalmak dacára a farsangolás persze tovább folyt. Dél-Európában, elsősorban Itáliában, pedig így kiáltottak az emberek: Carne, vale! – Hús, ég veled! – és mindenekelőtt Rómában, Velencében rendeztek olyan nevezetes karneválokat, amelyeknek a kontinens minden népe a csodájára járt – és e hagyomány él ma is.
Időközben pedig kialakult a farsangolás „rendje”. Azaz: a farsang időszaka vízkeresztkor kezdődött, kezdődik. (Ez a nap január hatodika, s a nyugati keresztény egyházban e naphoz kötik az eseményt, amikor a Háromkirályok meglátogatták a kis Jézust, illetve e naphoz kötik Jézus Krisztus megkeresztelését. Ennek emlékére vízkeresztkor a templomokban vizet szentelnek.) S eltart farsang egészen a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdetéig, azaz hamvazószerdáig. A húsvét előtti negyvenedik napig, amikor a hívek homlokát hamuval kenik meg a templomban, a bűnbánat jeleként. A hamvazószerdát megelőző keddi napot húshagyókeddnek nevezték, nevezik – az elkövetkező hosszú böjti időszakra utalva. Gyakori az is, hogy húshagyókedden ér véget a farsang, amelynek hossza tehát évről évre változik, mivel zárónapja a húsvét időpontjához kötődik.
Amikor pedig elkövetkezett hamvazószerda, avagy húshagyókedd, bizony elűzték a farsangot. Már Csokonai Vitéz Mihály is így kesergett ilyenkor:
Űzik már a fársángot,Bor, muzsika, tánc, múlatság, Kedves törődés, fáradság,Kik hajdan itt múlattok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot:Űzik már a fársángot!
(A fársáng búcsúzó szavai című versének első sorai 1793-ból.)
Magyarországon a farsang valamikor a középkor végén terjedt el, a királyi és főúri udvarokban ugyanúgy, mint a városokban s a falvakban. Maga a szó a kutatók szerint a német faseln: fecsegni, fantáziálni, pajkosságot űzni kifejezésből ered; mások szerint bajor–osztrák jövevényszó (vaschang); megint mások szerint a német húshagyókeddi farsangéjszaka (Fasnacht) szó az alapja.
Ami a magyarországi farsangi szokásokat illeti, többnyire ilyenkor rendezték a lakodalmakat, a disznótorokat. Farsangkor nem hiányozhattak az úgynevezett maszkos alakoskodások (pl. a mohácsi busójárás), a falvakban rendezett álarcos, jelmezes felvonulások, a népi színjátékok, és fontos szerepük volt a báloknak, táncmulatságoknak. A farsangi báloknak mind a paraszti életben, mind pedig a városi nagypolgárság életében komoly hagyományai voltak, annál is inkább mert nem csak a társas életben, de a párválasztásban is fontos szerepük volt. Ugyanis az eladó lányokat, illetve a házasulandó fiatalembereket többnyire ezeken a farsangi rendezvényeken vezették be – úgymond – a társaságba. A magyarországi városokban rendeztek bálokat a különféle céhek, szakmák, az ügyvédek az orvosok, volt báljuk az asszonyoknak, az agglegényeknek, sőt még a gyermekeknek is.
A farsang a tetszeni akarás időszaka volt mindig is, ezért csöppet sem volt mellékes, hogy a farsang idején – főként pedig a farsangi bálokon milyen öltözékben jelenik meg a hölgy és az úr, a társát kereső ifjú s az eladósorban lévő leány. Hajdan voltak a nehéz díszruhák, amelyeket hónapokig varrtak, díszítettek. A török hódoltság korától a magyar férfiak dolmányt hordtak ünnepi alkalmakkor, amely a kor hölgyeinek fennmaradt levelei szerint igen daliássá tette viselőjét. E dolmányt a török kaftánból magyarították, gazdag paszomány-díszítéssel, kissé megkurtítva. Derékig testhez simult, fél combig ért. II. Rákóczi Ferenc – akinek fejedelmi udvarában egymásnak adták a kilincset a nyugati követek, és aki mértékkel és ízléssel beengedte udvarába a nyugati divatot – a feljegyzések szerint már csípőig érő dolmányt viselt. A hölgyeknél akkoriban a bő szoknya, a halcsontos derék volt a divat, a hímzett vagy csipkés főkötő; a leányok meg díszes pártát hordtak. A magyar asszonyok – párizsi hatásra – lassanként akkoriban kezdték kivágni a ruha nyakát. Az erdélyi Apor Péter (1676–1752), a jeles történetíró, vissza is sírta a régi divatot, amikor a hölgyek „nem bocsátották úgy zsibvásárra a csecseket szemtelenül, mint a mostani asszonyok és leányok.” A XIX. század elején is a francia divat volt a mérvadó a magyarok földjén (is), a győzedelmes Napóleon Párizsának divatja, az empire: könnyű selyemből készült, mell alatt összefogott, lebegő ruhák. S a divatra adó magyar hölgyek sem kötik többé díszes ruhájuk elé a sok-sok évtizeden át hordott magyar kötényt. Ám a waterlooi csatában elesett az empire is, és jött a biedermeier: a hölgyeknél az egybeszabott ruha, puffos ujjak, szabadon hagyott vállak, szalagos kalapok, lírai versbe kínálkozó, repkedő, csipkés vállkendők. A férfiak a csizmáikat a szolgáiknak ajándékozzák, ládába dugják a régi dolmányt: pantallót, mellényt, frakkot szabatnak maguknak. Azután pedig változtak az idők, alakultak a történelmi események, erősödött a nemzeti érzés. Amikor pedig 1848. április hetedikén megalakult a Batthyány-kormány, a női toaletteken is meglátszott a hazafiúi és honleányi érzés, amely nemcsak a kor haladó eszménye volt, hanem egyúttal divat is. A nők a fehér tüllruhára zöld levéllel szegélyezett piros rózsát tettek díszítésül. A férfiak megint elővették a ládafiából a mentéket, a csizmához való nadrágokat. A paszományos cégek megint felvirágoztak; a szabók felelevenítették a dolmányt, csakhogy most sötét posztóból készítették, a szabáson is módosítottak, így született meg az „atilla”. A kiegyezés után a rebellis magyar érzelmek megint háttérbe szorultak – legalábbis ami a divatot illeti. Ismét a nyugati hatás érvényesült az itthoni öltözködésben. Az 1870-es évek női szabói nálunk is rafináltan és mulatságosan feltornyozták a ruha hátsó felét… A millennium idején azután, a mámoros ünnepségsorozatok évében, ismét hódított magyar díszruha divatja. Így olvasható mindez Halasi Máriának a magyar divat történetét felvázoló tanulmányában.
A báli ruhák persze sokat változtak az elmúlt évszázadok során, ám a hölgyekéi sok tekintetben megőrizték klasszikus stílusukat: ma is jellemző a földig érő hossz, a derék hangsúlyozása, a váll nélküli dekoltázsvonal, a selymek, bársonyok, csipkék alkalmazása, a nagyestélyikhez a finom cipellők és a hosszú kesztyűk viselése. A bálba járók gyakran láthatnak ilyen toaletteket napjainkban is, hiszen a rendszerváltás óta eltelt évek a balok, táncmulatságok reneszánszát hozták el Magyarországon. A meghívókon ismét megjelent az ajánlott ruházatra vonatkozó előírás, és a hölgyek ismét kezükben szorongatják díszes táncrendjüket.
(Forrás: www.honvedelem.hu)
(A fenti képen védegyleti bál az 1840-es évek Magyarországán.)
„Az asztalok eltávolítása után a hadi ifjúság és az előkelő férfiak felserdült gyermekei a ház tornácában táncokat jártak s ezek között Balassi Bálint …nyerte el a pálmát …, midőn a császár és király és a többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörködéssel nézték.” A bál a későbbi időkben éppen Franciaországban, XIV. Lajos, a Napkirály uralkodásának évtizedeiben nyert önálló formát, mint udvari bál, mígnem azután a XIX. század közepére, végére elkövetkezett az újkori bálok fénykora, s a legfényesebbeket akkor már régtől a farsang idején rendezték meg.
A télbúcsúztató-tavaszváró ünnepségek, a rendszerint féktelen mulatozás, eszem-iszom, bolondozás, dőzsölés és bujálkodás szokásának gyökerei az ókori Görögország és Róma világában keresendők, a Saturnus isten tiszteletére rendezett úgynevezett Saturnália-ünnepekkel, valamint a Dionüszosz- és Mithrász-kultusszal is összefüggésbe hozhatók. Az ókori Rómában Saturnáliák hét napon át tartottak. Róma népe álarcos felvonulásokat, zenés táncmulatságokat rendezett, s ilyenkor felidézte a társadalmi különbségeket nem ismerő „aranykor” emlékét. Ezeken a napokon minden hivatal zárva volt, a rabszolgákat uraik megajándékozták, asztalukhoz ültették, sőt, kiszolgálták őket a lakomákon…
Az idők során ezekből a telet temető, tavaszt váró, pogánykori, igen változatos képet mutató ünnepekből nőtt ki az a népszokás, amelyet Közép-Európában (mindenekelőtt német nyelvterületen, valamint Magyarországon is) farsangnak, Dél-Európában pedig karneválnak neveztek, illetve neveznek. E népszokás oly erős hagyománnyá vált, hogy – bár ősi, pogány gyökerei szoros kapcsolatban állnak a termékenység- és bőségvarázslással, a tavasz eljövetelét siettetni szándékozó rítusokkal – a kereszténység is átvette. Igaz, évszázadokon át inkább megtűrte, semhogy engedte volna.
Magyarországon is így volt ez. Temesvári Pelbárt, ferences szerzetes, hitszónok és egyházi író, korának Európa-szerte ismert teológusa, 1502-ben, farsang idején, így prédikált híveinek a szószékről: „Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén a Krisztust.”
A lelkipásztorok tiltották a táncot is, pedig az már akkoriban is hozzátartozott a farsangi mulatságokhoz. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az emlegetett XVI. században (különösen a fejedelmi, főúri udvaroknál, házaknál) szinte kizárólag az egyéni táncok és a csoportos táncok voltak szokásban, a mai értelemben vett páros tánc csak később jött divatba, s ha volt is akkoriban, elsősorban a lakodalmakon fordult elő. Az 1577. évi nagyváradi zsinat megengedte ugyan a lelkipásztoroknak, hogy elmenjenek a vendégségbe, de hogy ott igyanak, azt már megtiltotta, utasítva őket, hogy erről a köznépet is beszéljék le. „Midőn pedig a hangászok és a cimbalmosok megjelennek, hogy az illetlen táncoknál szolgáljanak, a lelkészek magok keljenek fel és távozzanak el, nehogy jelenlétökkel a fajtalankodást megerősíteni látszassanak” – olvashatjuk Székely Júlia: Az udvari tánc című tanulmányában.
Az egyházi tilalmak dacára a farsangolás persze tovább folyt. Dél-Európában, elsősorban Itáliában, pedig így kiáltottak az emberek: Carne, vale! – Hús, ég veled! – és mindenekelőtt Rómában, Velencében rendeztek olyan nevezetes karneválokat, amelyeknek a kontinens minden népe a csodájára járt – és e hagyomány él ma is.
Időközben pedig kialakult a farsangolás „rendje”. Azaz: a farsang időszaka vízkeresztkor kezdődött, kezdődik. (Ez a nap január hatodika, s a nyugati keresztény egyházban e naphoz kötik az eseményt, amikor a Háromkirályok meglátogatták a kis Jézust, illetve e naphoz kötik Jézus Krisztus megkeresztelését. Ennek emlékére vízkeresztkor a templomokban vizet szentelnek.) S eltart farsang egészen a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdetéig, azaz hamvazószerdáig. A húsvét előtti negyvenedik napig, amikor a hívek homlokát hamuval kenik meg a templomban, a bűnbánat jeleként. A hamvazószerdát megelőző keddi napot húshagyókeddnek nevezték, nevezik – az elkövetkező hosszú böjti időszakra utalva. Gyakori az is, hogy húshagyókedden ér véget a farsang, amelynek hossza tehát évről évre változik, mivel zárónapja a húsvét időpontjához kötődik.
Amikor pedig elkövetkezett hamvazószerda, avagy húshagyókedd, bizony elűzték a farsangot. Már Csokonai Vitéz Mihály is így kesergett ilyenkor:
Űzik már a fársángot,Bor, muzsika, tánc, múlatság, Kedves törődés, fáradság,Kik hajdan itt múlattok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot:Űzik már a fársángot!
(A fársáng búcsúzó szavai című versének első sorai 1793-ból.)
Magyarországon a farsang valamikor a középkor végén terjedt el, a királyi és főúri udvarokban ugyanúgy, mint a városokban s a falvakban. Maga a szó a kutatók szerint a német faseln: fecsegni, fantáziálni, pajkosságot űzni kifejezésből ered; mások szerint bajor–osztrák jövevényszó (vaschang); megint mások szerint a német húshagyókeddi farsangéjszaka (Fasnacht) szó az alapja.
Ami a magyarországi farsangi szokásokat illeti, többnyire ilyenkor rendezték a lakodalmakat, a disznótorokat. Farsangkor nem hiányozhattak az úgynevezett maszkos alakoskodások (pl. a mohácsi busójárás), a falvakban rendezett álarcos, jelmezes felvonulások, a népi színjátékok, és fontos szerepük volt a báloknak, táncmulatságoknak. A farsangi báloknak mind a paraszti életben, mind pedig a városi nagypolgárság életében komoly hagyományai voltak, annál is inkább mert nem csak a társas életben, de a párválasztásban is fontos szerepük volt. Ugyanis az eladó lányokat, illetve a házasulandó fiatalembereket többnyire ezeken a farsangi rendezvényeken vezették be – úgymond – a társaságba. A magyarországi városokban rendeztek bálokat a különféle céhek, szakmák, az ügyvédek az orvosok, volt báljuk az asszonyoknak, az agglegényeknek, sőt még a gyermekeknek is.
A farsang a tetszeni akarás időszaka volt mindig is, ezért csöppet sem volt mellékes, hogy a farsang idején – főként pedig a farsangi bálokon milyen öltözékben jelenik meg a hölgy és az úr, a társát kereső ifjú s az eladósorban lévő leány. Hajdan voltak a nehéz díszruhák, amelyeket hónapokig varrtak, díszítettek. A török hódoltság korától a magyar férfiak dolmányt hordtak ünnepi alkalmakkor, amely a kor hölgyeinek fennmaradt levelei szerint igen daliássá tette viselőjét. E dolmányt a török kaftánból magyarították, gazdag paszomány-díszítéssel, kissé megkurtítva. Derékig testhez simult, fél combig ért. II. Rákóczi Ferenc – akinek fejedelmi udvarában egymásnak adták a kilincset a nyugati követek, és aki mértékkel és ízléssel beengedte udvarába a nyugati divatot – a feljegyzések szerint már csípőig érő dolmányt viselt. A hölgyeknél akkoriban a bő szoknya, a halcsontos derék volt a divat, a hímzett vagy csipkés főkötő; a leányok meg díszes pártát hordtak. A magyar asszonyok – párizsi hatásra – lassanként akkoriban kezdték kivágni a ruha nyakát. Az erdélyi Apor Péter (1676–1752), a jeles történetíró, vissza is sírta a régi divatot, amikor a hölgyek „nem bocsátották úgy zsibvásárra a csecseket szemtelenül, mint a mostani asszonyok és leányok.” A XIX. század elején is a francia divat volt a mérvadó a magyarok földjén (is), a győzedelmes Napóleon Párizsának divatja, az empire: könnyű selyemből készült, mell alatt összefogott, lebegő ruhák. S a divatra adó magyar hölgyek sem kötik többé díszes ruhájuk elé a sok-sok évtizeden át hordott magyar kötényt. Ám a waterlooi csatában elesett az empire is, és jött a biedermeier: a hölgyeknél az egybeszabott ruha, puffos ujjak, szabadon hagyott vállak, szalagos kalapok, lírai versbe kínálkozó, repkedő, csipkés vállkendők. A férfiak a csizmáikat a szolgáiknak ajándékozzák, ládába dugják a régi dolmányt: pantallót, mellényt, frakkot szabatnak maguknak. Azután pedig változtak az idők, alakultak a történelmi események, erősödött a nemzeti érzés. Amikor pedig 1848. április hetedikén megalakult a Batthyány-kormány, a női toaletteken is meglátszott a hazafiúi és honleányi érzés, amely nemcsak a kor haladó eszménye volt, hanem egyúttal divat is. A nők a fehér tüllruhára zöld levéllel szegélyezett piros rózsát tettek díszítésül. A férfiak megint elővették a ládafiából a mentéket, a csizmához való nadrágokat. A paszományos cégek megint felvirágoztak; a szabók felelevenítették a dolmányt, csakhogy most sötét posztóból készítették, a szabáson is módosítottak, így született meg az „atilla”. A kiegyezés után a rebellis magyar érzelmek megint háttérbe szorultak – legalábbis ami a divatot illeti. Ismét a nyugati hatás érvényesült az itthoni öltözködésben. Az 1870-es évek női szabói nálunk is rafináltan és mulatságosan feltornyozták a ruha hátsó felét… A millennium idején azután, a mámoros ünnepségsorozatok évében, ismét hódított magyar díszruha divatja. Így olvasható mindez Halasi Máriának a magyar divat történetét felvázoló tanulmányában.
A báli ruhák persze sokat változtak az elmúlt évszázadok során, ám a hölgyekéi sok tekintetben megőrizték klasszikus stílusukat: ma is jellemző a földig érő hossz, a derék hangsúlyozása, a váll nélküli dekoltázsvonal, a selymek, bársonyok, csipkék alkalmazása, a nagyestélyikhez a finom cipellők és a hosszú kesztyűk viselése. A bálba járók gyakran láthatnak ilyen toaletteket napjainkban is, hiszen a rendszerváltás óta eltelt évek a balok, táncmulatságok reneszánszát hozták el Magyarországon. A meghívókon ismét megjelent az ajánlott ruházatra vonatkozó előírás, és a hölgyek ismét kezükben szorongatják díszes táncrendjüket.
(Forrás: www.honvedelem.hu)
1 megjegyzés:
Nagyon hasznos és érdekes összefoglaló! Köszönjük!!!
Megjegyzés küldése